A lány 17 éves volt. Télen a barátnőivel síelni ment a hegyekbe, és ott olyan szerencsétlenül esett, hogy úgy vitték le hordágyon a völgybe. Ilyesmi gyakran megtörténik a hegyekben. A lány nem törte el sem a kezét, sem a lábát, mozdulni mégsem tudott többé. Először az esés közben bekövetkezett sokk hatására gondoltak, de később megállapították: hátgerincének néhány csigolyája úgy összezúzódott, hogy minden kis mozdulás óriási fájdalmat jelentett a számára

Az eset reménytelennek tűnt. Megoperálni nem lehetett. A lány 2 évig feküdt nyakig gipszben. Csak a fejét mozdíthatta kissé.

Édesanyja vasárnaponként vonattal utazott lányához a kórházba. Útközben elnézte a kirándulók örömet sugárzó arcát, és azon gondolkodott, mit is mond majd szerencsétlen lányának. Befejező szavai minden látogatáskor ezek voltak:

– Kislányom légy bátor. Egy napon meggyógyulsz!

– Soha többé nem leszek én egészséges, mama… Felelte a lány.

Anyja erőltetve mosolygott, és biztatta:

– Dehogynem, az orvosok megígérték nekem….

Két év múlt el és a lány még nem gyógyult fel. Amikor betegtársai egymás után elhagyták a kórházat, elköszöntek tőle és ezt mondogatták:

– Te is itt hagyod egyszer a kórházat! Hinned kell ebben!

Az anyja pedig hozzátette:

– Gyermekem, higgy magadban, higgy a gyógyulásodban!

– Igen… igen… de hogyan…

A kórház otthonná tud változni. Ha valaki két évet tölt benne, elveszti reményét, hogy valaha is elhagyja. A lány már az ablakon sem tudott kinézni, azt is másoknak kellett megmondani:

– Már rügyeznek az orgonák. Pár nap múlva ki is virágoznak!

Máskor meg ezt:

– Milyen gyönyörűen nyílnak a rózsák a kertben!

A lány nagyon sok virágot kapott. A látogatók megrendültek a fiatal lány szerencsétlenségén és néhány szál virágot helyeztek ágyára minden alkalommal. A lány hálásan mosolygott. Mégis akkor örült a legjobban, amikor valaki szappant vitt neki ajándékba. Akkor a betegápoló nővér azzal mosdatta minden reggel és este. Ha a fejét megfordította, a párnáján érezte a levendula erős illatát, és közben a gyermekkoráról ábrándozott, amint szülőfaluja domboldalán virágot gyűjtögetett.

A nővér a lány körül foglalatoskodott, mert látogatónap volt, vasárnap.

– Nővér, megérkezett már az édesanyám? – kérdezte a lány.
– Igen, lent van és beszélget az orvossal.
– Az orvossal? Miért?
– Nem tudom.

Amikor a lány édesanyja a szobába lépett, arca szinte át volt szellemülve.

– Gyermekem! – mondta, és örömet mutatva ölelte át a gipsztömeget, amely a lányát körülvette.

– Gyermekem, gyermekem! – mondogatta, és könnyek árasztották el az arcát.
– Te sírsz, mama?
– Örömömben! Éppen most beszéltem az orvossal. Azt mondja, hogy néhány hónap múlva felkelhetsz. Csak erős akaratod legyen, és meggyógyulsz!

– Orvosi szempontból nincs többé remény – közölte valójában az orvos. Tegnap újra megvizsgáltuk a lányát. Ami a legrosszabb, teljesen elvesztette a reményét és átadta magát szerencsétlenségének. Mit csináljunk? Csodák sajnos nem léteznek…

Két emelet választotta el leánya szobáját a folyosótól, ahol az orvossal beszélgettek

Két szörnyű emelet. Az anya lassan, nehézkesen haladt felfelé a lépcsőkön. Azon gondolkodott mit is tegyen. Hogyan segíthetne gyermekén, hogy visszanyerje bizalmát, reményét, még ha sohasem gyógyulhat is meg.

Amikor gyermeke ágyára ült, minden tisztázódott előtte. Észrevette leánya arcán a hitetlenkedést: szemmel láthatólag nem hitt az orvossal való beszélgetés meséjében.

– Mama kérlek ne mondj hazugságokat!
– Miért hazudnék? – mondta csodálkozva az anya, és hangja másként rezgett, mint szokott. Jövő vasárnap majd meglátod, bebizonyítom, hogy hamarosan meggyógyulsz!
– Bebizonyítod? Hogyan?
– Hozok neked valamit, amit még a megbetegedésed előtt kívántál.

Amikor az anya hazautazott, otthon átkutatta az egész házat, összetörte az agyagmalacot, de nem sok pénzt tudott összeszedni. Minden héten el kellett mennie a kórházba, és nem mehetett üres kézzel, a csekély nyugdíjból pedig nem sokat takaríthatott meg. Gondolkozott. Azután levette jegygyűrűjét és megsimogatta. Akkor határozottan felállt és elment az ékszerészhez.

– Asszonyom, nagyon vékony – mondta az ékszerész
– Igen tudom, éveken át hordtam.

Az ékszerész leszámolta a pénzt. És az anya olyasvalamit vásárolt, ami lánya számára a legszükségtelenebb a világon: egy gyönyörű új kerékpárt. Amilyet a lánya mindig is kívánt.

És megint eljött a vasárnap. Az anya a kórház bejáratánál állt kimelegedve, kicsit kócosan. Hozta magával a csillogó új kerékpárt..

– Kerékpár, mama! – nyitotta tágra szemét a lánya a csodálkozástól. Te komolyan hiszed, hogy fel fogok kelni? Hát mégis igaz, amit az orvos mondott? Meggyógyulok mama, Ó milyen boldog vagyok!

A csoda elkezdődött. Amit nem tudott elérni az orvostudomány, azt véghezvitte egy csillogó kerékpár. Nyolc hét múlva a lány először hagyta el az ágyát. Milyenek voltak azok az első lépések…!

Ma már minden nehézség nélkül kerékpározik, azon a kerékpáron, amit édesanyja, maga is reménytelenségbe esve, utolsó pénzéből vásárolt…

Igen, így történt. Azóta az anya éjszakánként különleges mosollyal merül álomba, és arra gondol elmerengve, hogy “Ugye megbocsájtják nekem az égiek, hogy én magam sem hittem a dologban…” 💗

Oszd meg, ha tetszett!